Egészségépítés – Őrizzem vagy fejlesszem?
Egészség és betegség. Első hallásra két alapfogalom, amiket mindenki ismer. De vajon tényleg tisztában vagyunk ezeknek a nagy szavaknak a jelentésével? Vajon őrizni kell az egészségünket vagy inkább fejleszteni? Ebben az írásban megkísérlem a válaszadást a legfontosabb egészséget érintő kérdésekre, és egy előnyös szemlélet mentén megpróbálom érthetően elmagyarázni a hozzájuk tartozó alapfogalmakat is…
Természeti törvények
Az egészség nem csupán a betegség hiánya, ahogyan az általában a hétköznapok emberének fejében él.
Talán te is ismersz olyan személyeket, akik csak akkor „esnek pánikba”, fordulnak szakemberhez és kezdenek el tenni magukért, amikor valamilyen erősebb testi tünettel egy-egy betegség leveri őket a lábukról. Nos, ők azok, akik nem tudják, mi fán terem az egészség. Ők azok, akik csupán a jéghegy csúcsát látva hosszútávon a biztos süllyedésbe vezetik magukat. Aztán ha szerencséjük van, kifognak egy mentőcsónakot, amit az orvosaik utánuk dobnak, ha meg nincs és a betegség komolyra fordul, akkor szépen elsüllyednek (úgy kb hat láb mélyre). Ez így színtiszta lutri, ami vagy bejön vagy nem.
Ideje felébredni a tündérmeséből. A természet nem jóságos. Törvények szerint működik, melyek nem ismerése nem mentesít sem a hatásuk, sem a felelősség alól. Aki jobban ismeri a törvényeket és azokkal harmóniában cselekszik, az kevesebbszer indul süllyedésnek és jobb esélyekkel talál mentőcsónakot is, ha már megtörtént a baj. Ismerkedj hát te is az egészség, betegség és egyensúly néha kacifántosnak tűnő, ám egyetemes törvényeivel. Igyekszem ehhez egy hasznos nézőpontot vázolni neked.
Mi az egészség és mi a betegség?
Már rögtön erre a kérdésre nagyon sokféle választ találhatsz mindenfelé, ám ahhoz, hogy igazán a hasznodra váljon a filozófia, talán a következőképp érdemes rá tekintened.
Sem az egészség, sem a betegség nem egy állandó, konstans állapot.
A betegség kapcsán talán könnyebben ismerjük ezt fel, amikor látjuk magunkon vagy másokon a mindenféle „nyavalyák” különböző stádiumait. Ezek érzékszerveinkkel jól érzékelhetőek. Ahogyan azonban egy betegség folyamatosan változik lefolyása alatt, úgy az egészséggel sincs ez másképp.
A teljes, szó szerint értendő EGÉSZség a testi, lelki, szellemi jóllét egysége, a fizikai, érzelmi és szociális minőségeink tetőfoka, egy olyan harmonikus állapot, melyben ezek az összetevők abszolút egyensúlyban vannak.
Ez a plátói állapot azonban csak elméletben létezik. A gyakorlatban legfeljebb csak törekedhetünk effelé, hogy a lehető legjobban megközelítsük. Egy-két szerencsés ember talán egy-egy pillanatra átélheti ezt az élete folyamán – legalábbis érezheti úgy -; legtöbbünk feje fölött azonban úgy száll tova az élet, hogy legfeljebb csak hírből ismerjük ezt a totális, minden téren való kiegyensúlyozottságot.
De akkor mégis mikor egészséges valaki?
A fentebb leírt abszolút értelemben soha. A hétköznapokban viszont akkor mondjuk magunkra vagy egymásra, hogy azok vagyunk, mielőtt megjelennének valamely betegség klinikailag meghatározott tünetei. Eddig a határig azonban nagyon nagy utat járunk be az ’egészségspektrumon’.
Igazán egészek csak az anyaméhben, annak teljes védelmét élvezve vagyunk (egészséges várandósságnál). Amint megszületünk, az addigi teljes egyensúly megbomlik, és bár fejlődünk egy ideig, ahogy növekszünk, egyúttal el is indulunk a különböző fizikális, mentális és szociális betegségek felé vezető úton, amiknek így vagy úgy, de a vége a halál; általában még azelőtt, hogy testünk véges időtartamú (kb 120 év) akkumulátora lemerülne.
Bár a konkrét betegségektől még messze vagyunk ekkor, az élet eróziója senkit nem kímél onnantól, hogy beteszi a lábát ebbe a csodálatos, ám olykor kegyetlennek tűnő világba.
Az egészségspektrum aránya és változása egy átlagos, "egészségesnek" született embernél
Tulajdonképpen egész életünket ebben a megbomlott egyensúlyi állapotban éljük le. Persze vannak hullámok, behatások, testi-lelki örömök és bánatok, amik hol közelebb visznek az abszolút egészséghez, hol távolabb sodornak attól. A legszerencsésebbek egész életüket leélik úgy, hogy soha nem jutnak el a „betegséghatárig” – vagy csak utolsó napjaikban -, mások egész életüket betegen élik.
Az abszolút egyensúly tartós és nagymértékű elvesztését követően, bizonyos markáns tünetek együttes megjelenésekor diagnosztizálható csak egy-egy betegség.
Az igazsághoz hozzá tartozik azonban, hogy a betegség, mint fogalom, csak az ember önkényes beskatulyázása az egészségspektrum egy-egy aktuális állapotát illetően. A valós történéseket nézve ez is egy ugyanolyan fázisa ennek a képzeletbeli spektrumnak, mint az összes többi, csak már közelebb van az alsó végéhez, és a tünetek jól érzékelhetőek. Mindenesetre egy átlagos, egészségesnek született embernek eddig a mondva csinált válaszvonalig tényleg nagyon hosszú az út. A hétköznapi értelemben vett úgynevezett „egészségünk” minősége ekkorra már jelentős romláson megy keresztül. E körül a határ körül mindössze annyi történik, hogy már számunkra és/vagy egy külső szemlélő – pl. egy barát vagy egy átlagos orvos orvos – számára is határozottan látszik, hogy valami nagyon nem oké.
Azért csalfa ez a dolog, mert eddig a bizonyos határig van, hogy csak nagyon apró jelekből tájékozódhatunk azt illetően, hogy valamely területen veszélyes mértékben megbomlott az egyensúly. Ha valaki nem eléggé szenzitív vagy egészségtudatos, az észre sem veszi ezeket az apró jeleket, sőt gyakran még az sem, aki tudatos. Elvégre egy-két apróbb hangulatváltozást, vagy akár egy tartós munkahelyi stresszt és annak eleinte aprónak látszó látszó tüneteit (pl. fejfájás, emésztési zavarok, kisebb bőrelváltozások) hajlamosak vagyunk nem komolyan venni. ’Ilyen az élet, majd valahogy túl leszek rajta, bekapok egy-két pirulát, amitől nem érzem, aztán az élet megy tovább’ -gondoljuk. Pedig általában ott a kígyó feje.
Általánosságban véve mindaddig, amíg érezhetően – vagy egy orvos által kimondva – betegek nem leszünk, úgy gondolunk egészségünkre, mint egy állandó szinten lévő, kifogástalan állapotra. Ezért aztán nem érezzük fontosnak a javítását, fejlesztését, csupán a megőrzését.
Az egészségfejlesztés fogalma
’Ha nem vagyunk betegek, akkor minden rendben’ – gondoljuk a hétköznapokban egészségmegőrzés címszó alatt. Pedig ha úgy tekintenénk egészségünkre, mint egy fejleszthető, fejlesztendő dologra – ahogy egy betegségből való kilábalásra tekintünk -, akkor sokkal kevesebbszer lennénk betegek.
Ha nem érnénk be az egészség spektrum közvetlenül vagy nem sokkal a betegséghatár előtti, még „egészségesnek” kikiáltott részével, akkor sokkal több erős, kreatív, életvidám ember szaladgálna az utcákon.
Azt a fontos alapszabályt kellene tudatosítanunk magunkban, hogy ha nem érezzük betegnek magunkat, az még nem jelenti azt, hogy makkegészségesek vagyunk. A modern kor kényelmével sajnos nagyon eltávolodtunk a természettől és az igazi szenzitivitástól a mindenkori testi-lelki állapotainkat illetően. Mesterséges, kényelemre alapuló civilizációnkban már nem tudunk úgy egészségesek maradni, hogy ne szenteljünk külön figyelmet ennek, és egyáltalán a szó jelentésének. Ha megnézed a természeti népeket, náluk nem sok betegséget meg beteg embert találsz.
A természettel való együttélésnek önmagában nagyon erős az egészségépítő hatása. Bizony, a jó öreg természet a vele szorosan együtt létező élőlények szenzitivitását, önmaguk jóllétére való igényét, valamint a folyamatos változáshoz való alkalmazkodás képességét nem hagyja csorbulni; mely tulajdonságok normál esetben a legalapvetőbb követelmények az életben maradáshoz.
Ez a fajta magas egyensúlyi állapot – mely az egészségspektrum felső végének a közelében való létezést tükrözi – jól látszik egy erdőben élő ember arcán és egész lényének kisugárzásán. Nekik nem szükséges tudniuk, mi az az egészség. Ők csak élik. Mi viszont, magunknak megteremtett mesterkélt kényelmünkben pont ezeket a tulajdonságokat vagyunk hajlamosak elveszíteni. Így pedig egyre lejjebb és lejjebb csúszunk az egészségspektrumon, úgy élve, mintha sose halnánk meg, majd úgy halva meg, hogy gyakorlatilag sosem élünk igazán.
Szervezetünk egy roppantul bonyolult szerkezet, egyensúlya pedig nagyon kényes és törékeny. Onnantól, hogy megszületünk, a természetes erózió láthatatlan keze állandóan azon munkálkodik, hogy kibillentsen egyensúlyunkból. Ha ehhez hozzávesszük még a különböző egyéb környezeti hatásokat (balesetek, kórokozók, családi és társas interakciók, élményfeldolgozás nehézségei, stb), akkor már látjuk, mitől is vagyunk olyan törékenyek.
A környezet különböző amortizáló erőit ellensúlyozván szervezetünk mindenkor az egyensúly helyreállítására törekszik. Mi megtehetjük, hogy figyelmünkkel, tetteinkkel és hozzáállásunkkal támogatjuk ebben, avagy ellene dolgozunk.
Az emberi szervezet harmóniájának mértéke annak fizikai, érzelmi, mentális és szociális interakcióinak összességén és minőségén múlik. Ezek önmagukban és egymással kölcsönösen is kihatnak az egyensúlyra.
Egy véletlen apró baleset egy gyereknél, amikor pusztán elesik, ám a többiek kinevetik, az a fizikai és az érzelmi egyensúlyt is megbonthatja. A fizikai seb könnyen begyógyul egy ilyen esetben. Az érzelmi részt illetően azonban, ha nem tisztázódik és nem kerül rendesen feldolgozásra az eset, annak komoly következményei lehetnek. Ha egy ilyen trauma el van intézve mondjuk egy ’katona dolog fiam, ne is törődj vele’ szólással – csak hogy a klasszikus példát említsem -, miközben a gyereknek ez sokkal többet jelent, akkor még jó ideig magával hordozhatja ezt az apró diszharmóniát. Ez máris lejjebb tolta őt egy fokkal az egészségspektrumon.
Egy hét múlva már lehet, hogy gondolni sem fog rá a kellemetlen emlék miatt, csupán a szervezete raktározza el az infót. Egy bizonyos idő elteltével érezni szinte semmit sem érez egy ilyen eset után, viszont tekintve, hogy nem került feldolgozásra az ügy, egészségesebb (egészebb) lenne, ha az incidens nem, vagy nem úgy történt volna meg, hogy közben kinevetik. Aztán a következő hasonló esetnél lehet, hogy nem nevetik ki, de ő mégis úgy éli meg. Aztán a harmadiknál, negyediknél is. Aztán az ötödiknél, hatodiknál, sokadiknál is, és szép lassan meg is van ágyazva az önértékelési problémáknak, és az azzal kapcsolatos mentális betegségeknek és szövődményeiknek.
Ha valaki nem foglalkozik egy problémával – legyen az bármilyen kicsi -, akkor bár lehet, hogy csak jóval később, de szép lassan eljut egy betegséghatárig. Ott aztán általában hirtelen, kapálózva igyekszik megszabadulni a tüneteitől, mit sem sejtve arról, hogy korábban is törekedhetett volna arra, hogy minél egészebb legyen, még mielőtt beütött volna az igazi baj.
Egy másik klasszikus példa, amikor valaki – megfelelő előzmények mentén – fogékonyabb a különböző „tömegbetegségekre” (nátha, lumbágó, porckopás, stb); ám mindig csak akkor megy el szakemberhez (orvos, masszőr, csontkovács, természetgyógyász, stb), vagy kezd el foglalkozni a dologgal, amikor megfázik, tüdőgyulladást kap, vagy úgy beáll a dereka, hogy nem tud kiegyenesedni. Pedig amikor beáll a dereka, abban már többnyire sok év kitartó „munkája” van, rossz tartással és plöttyedt izmokkal létezve.
Ugyanígy a náthánál. Egy apró megfázásból egy nagyon gyenge immunrendszer esetén akár egy végzetes tüdőgyulladás is kialakulhat. Ha az ilyen emberek már akkor azzal lennének elfoglalva, hogy az immunrendszerüket, a megfelelő izmaikat vagy a tartásmintáikat erősítsék, még mielőtt megtörténik a baj, akkor sokkal kevesebbszer történne meg. Ha mindennek ellenére mégis megtörténik, akkor pedig könnyebben lennének túl rajta, mivel ellenállóbb lenne a szervezetük.
Ha az emberekben felébredne az igény az iránt, hogy ne csak az egészség spektrum alsó felén tébláboljanak, és amikor betegek lesznek, ne csak annyit akarjanak, hogy épphogy visszamásszanak a betegségvonal fölé, akkor egy sokkal egészségesebb és élhetőbb társadalomban élnénk.
Tudom, hogy ezzel az egész gondolatmenettel valamennyire a nyugati orvoslás ellen beszélek, ami a tüneti kezelésre specializálódott, de ez a helyzet, és ezzel előbb-utóbb szembe kell néznünk. Bármilyen orvoslás alap céljának a tartós egészségnek kellene, hogy legyen, nem annak, hogy minél több beteg legyen, akiket aztán lehet „gyógyítani”. Egy kellően nyitott orvosnak vagy bármilyen gyógyítónak mindig meg kell tudni újulni, képesnek kell lennie a szemléletváltásra. Képesnek kell lennie a változásra, ami a természet, az alapvető emberi működés, s így az egészség mindenkori mozgatórugója is. Sőt, egy gyógyítónak tudatosan kell tudnia ezt támogatni mind saját magában, mind a hozzá fordulókban.
Az ókori Kínában egy-egy kis falu orvosa csak addig volt hivatásában, amíg egészségben tartotta a népet. Amint túl sok megbetegedés volt a faluban, menesztették, a császári udvar orvosait pedig gyakran ki is végezték az ilyesfajta mulasztásokért vagy hozzá nem értésért.
Természetesen nem a halálbüntetés mellett kampányolok, de az alap hozzáállást tekintve ezt tartom helyénvaló és hiteles orvoslásnak. Tegyünk meg mindent, hogy ne történjen baj, és ha ennek ellenére mégis történik, csak akkor vegyük elő a tüneti terápiát. Sajnos azonban valami „láthatatlan bábjátékos” folyamatosan akadályozza a nyugati világot abban, hogy így gondolkodjon.
A „sima” egészségmegőrzés helyett célszerű tehát mindenkori egészségünk fejlesztésére, építésére koncentrálni inkább. Ez azt jelenti, hogy a tartós, minőségi jóllét érdekében nem érdemes beérnünk az egészségspektrum alsó felével. Ne csak akkor igyekezzünk egészségesebben élni, amikor betegek vagyunk. Még a komoly tünetek előtt tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy minél jobban megerősítsük magunkat minden téren.
Egy valóban egészségtudatos ember akkor dolgozik a legtöbbet egészsége építésén, amikor még semmi baja nincs; hiszen akkor a legerősebb mind fizikálisan, mind fejben.
Akinek fontos az, hogy minőségi életet éljen, annak bizony napi szinten ajánlatos foglalkoznia az elméjével, a fizikumával, a társas kapcsolataival, az érzelmi életével és ezek harmóniájával. Külön-külön és együtt is érdemes keresni ezekben az egyensúlyt. Az sem jó, ha túlhajtjuk magunkat bármelyik téren, de az sem, ha teljesen eluralkodik rajtunk a lustaság vagy a félelem.
Az arany középutat érdemes keresni. Azt követve rátalálhatunk arra a mértékletességre, amiben élvezettel cselekszünk minden területen úgy, hogy közben érezhetően fejlődünk is abban.
Ennek a folyamatnak talán az első és legfontosabb lépése a megfelelő hozzáállás elsajátítása. Dr. Karácsony Ferenc kreatív gondolatai mentén, ezt az átállást kiválóan tudja segíteni, ha az ’egészségmegőrzés’ szót lecseréljük a szótárunkban az ’egészségfejlesztés’ kifejezésre. Ezt mantrázva szép lassan magunkba programozhatjuk a jelentését is. Azt, hogy egészségünkre úgy gondoljunk, mint egy értékes és fejleszthető dologra, ami folyamatos gondoskodást igényel.
Szerző: Nagy Sándor
Nagyon jó kis írás!
Köszönet!